Megbuktam

Nos, hát úgy néz ki, eddig háromból semmi. 6 hét alatt 3 interjúm volt, és egyiken sem jártam sikerrel. Kétszer úgy éreztem, hogy van esélyem, a tegnapival kapcsolatban viszont 99%-ig biztos vagyok, hogy nem engem fognak felvenni.

Úgy érzem, hogy a január óta tervezgetett kivándorlás fő célja (vagyis hogy a szakmámban kapjak jól fizető állást) csődöt mondott, és ezzel jómagam is, pontosabban a tech writingra felépített karrierem. Úgy gondoltam, hogy majd én 2 év tapasztalattal szépen besétálok, és ugyanolyan könnyen fogok munkát kapni, ahogy azt az egyetem elvégzése után tettem, vagy amikor Pesten két konkurens cég között váltottam. Csak terv kell, semmi több. Hát a fenéket.

Először is most már tisztában vagyok azzal, hogy az, amit én Magyarországon csináltam, az csak részben konvertálható itt. Azok a szoftverek, amikkel dolgoztam, és azok a feladatok, amiket elláttam, csak bizonyos szinten felelnek meg az elvártnak. Gyakorlatilag azt kell mondanom, hogy közel 2 év “munkájáról” derül most ki, hogy inkább volt alibi, mintsem a képességeimet fejlesztő feladat. És persze, tök jó volt úgy érezni, hogy van valami haszna annak, hogy bent ülök egy irodában napi 8 órát, és fizetnek érte annyit, hogy ne panaszkodjak, de ettől még okosabb és képzettebb nem lettem, pontosabban az ottani tapasztalatom nem tette lehetővé, hogy most egy magasabb szintre bekerüljek (gyakorlatilag azt érzem, hogy az egyetem alatt hatékonyabb voltam, mint az elmúlt 2 évben).

Igazából most két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik: jobb lett volna-e Magyarországon maradni és folytatni mindent? Illetve: milyen alternatívám van arra, hogy a 2008 óta kialakított “én tech writer vagyok, pont” keretből bármilyen irányba is kitörjek, és kvázi újratervezzem a jövőképemet.

Az első kérdésre elég könnyű a válasz: nem lett volna jó döntés maradni. Igaz, lehet, hogy később jönni jobb lett volna (akár 2012 végén, akár 2013 elején), de valamikor el kellett jönni, ez tény. Az a klíma, ami abban az országban uralkodik, az egészségre ártalmas. Ezért az nem lett volna opció, hogy nem jövök el és folytatom a dolgokat az eddig megszokott módon. De el kell ismerni, hogy az abszolút ideális kivándorlási időpont az nem most volt (és ezt az eredmények – pontosabban az eredménytelenség – igazolják), és lehetett volna még húzni-halasztani, illetve plusz tudással/tapasztalattal felvértezni magam.

A második kérdés viszont sokkal nehezebb. Úgy gondolom, hogy nincs kiút, és nem lehet váltani. Azért nem lehet váltani, mert ahhoz egy más mentalitással (teljesen más mindsettel) kellene rendelkeznem. El kellene fogadnom, hogy vannak kényszerhelyzetek, vannak köztes megoldások, és van olyan, hogy nem az lesz, amit én akarok. De kérdem én, volt már valaha az életemben, hogy valamit ne én irányítottam volna? Arra az egyetemre mentem, ahova akartam, eldönthettem, hogy akarok-e dolgozni, azt dolgoztam, amit akartam, anyagi biztonságban voltam, meg volt tervezve, hogy 5-10 év múlva hol szeretnék tartani. És mindez arra volt építve, hogy “én tech writer leszek, mert abban van pénz, ahhoz csak angolul kell tudnom és már jön is a kánaán”.

Most ezek után, hogy mégsem jön a kánaán, és fogalmam sincs arról, hogy mi olyan munka van még, ami egyrészt illeszkedik a személyiségemhez, másrészt olyan a profilja, amit én el tudok látni (értsd: nem kell benne sokat emberekkel foglalkozni, hanem inkább dolgokkal, de nem igényel például mérnöki hátteret), és még valaki fel is vesz rá egy idegen országban szakmai háttér nélkül… hát ugye most mindannyian csak rázzuk a fejünket, hogy ilyen állás bizony nincs. Akkor van alternatíva? Szerintem nincs. Szerintetek van alternatíva? (azon kívül, hogy fogadjam el, hogy egy kényszerhelyzetben nem én diktálom a szabályokat, és igenis megalkuvásra kényszerülök)

Tényleg erről szól a felnőtt lét, hogy az ember ki van szolgáltatva, és nem a maga ura? Hogy van nálam (a magam képességénél) nagyobb erő, amivel szemben kompromisszumra vagyok kényszerítve? Akkor eddig nekem szerencsém volt, hogy sosem éreztem kiszolgáltatva magam? Vagy a mostani helyzet sem “kiszolgáltatott”, csak én érzem annak?

Tudom, hogy most többen mondanátok, hogy ha ilyen kellemetlenül érzem magam, akkor miért nem megyek vissza Magyarországra, vagy miért nem gondolom át, hogy a visszamenetel is egy opció? Hiszen a volt cégemtől is jelezték még 2 hónapja, amikor eljöttem, hogy szívesen várnak vissza, ha nem jönne össze a terv. Akkor miért nem mehetek vissza? Azért nem, mert nem ismerhetem be, hogy kudarcot vallottam. Ez olyan, mintha most Orbán vagy Matolcsy kiállna, és azt mondanák: “emberek, elkúrtuk az egykulcsos adót, visszacsináljuk a Bajnai-féle kétkulcsost, bocsi”. Nem, nem tehetik meg, mert akkor a presztizsük és a kétség nélküli meggyőződésüket dobnák a porba. Racionálisan nézve persze, hogy jó döntés lenne beismerni, hogy “igen, hibáztunk, nem érünk annyit, mi is csak emberek vagyunk, stb.”, de sem ők, sem én nem tehetem meg, hogy ezt mondjam. Görcsösen fogok ragaszkodni ahhoz, hogy “én igenis meg tudom csinálni azt, amiért jöttem, és azok a hülyék, akik engem nem vesznek fel”. Ez tudjuk, hogy nem igaz, mert ahogy az írás elején ecseteltem, elég keveset tudok nyújtani ahhoz képest, amit itt tegy tech writertől elvárnak… de kérem, a saját magamba vetett hitem, és a saját magam irányába lévő önérzetem mindenek felett áll. Igen, az egóm védelme mindennél fontosabb.

Szóval konklúzióként talán ezzel tudom zárni a kicsit össze-visszára sikerült gondolatokat: megbuktam, igen, semmi reményem nincs a jövőmet illetően, és a saját magamba vetett hitemet is elvesztettem. Viszont ha sikerülne elérni a célt, és mégis megkapnám azt astátuszt, amire vágyok, akkor azonnal és nagyobb probléma nélkül visszanyerném az önbecsülésemet (amiből jelenleg nem sok van).

Természetesen bármilyen tanácsot szívesen fogadok, bármilyen olyan ötletet arra vonatkozóan, hogy milyen olyan munkát végezhetnék, amire reálisan felvesznek, és még én sem fogom húzni a pofámat.