Gordon Londonban – egy kis politizálós felüdülés

Előre szeretném mondani, hogy nem egy kampányposztot írok, csupán a személyes benyomásomról fogok írni. Aki ismer, az amúgy is tudja, hogy baloldali-liberális értelmiségi vagyok, és hogy Bajnaival már 2009-ben is szimpatizáltam, szóval nem lesz semmi meglepő a leírtakban.

Szóval lényeg, hogy Bajnai múlt hét elején előadást tartott az egyik londoni egyetemen a Közép-Európát érintő válságról (pontosabban az egész európai válságról, de fókuszban a kelet-közép európai aspektussal). Ezt az előadását már két évvel ezelőtt is hallottam, szóval semmi meglepetés nem ért. Viszont az előadást követte egy exkluzív, csak magyarok számára (Együtt 2014 által) szervezett fórumbeszélgetés. Meglepetésemre közel 100 ember összejött, és Bajnai nagyon közvetlenül beszélt hozzánk. Először is felmérte a hallgatóság hátterét (kb. 50% magasan képzett, 35% diák, és 15% egyéb ember jött össze), majd pedig beszélt az ambícióiról, arról, hogy szükség lenne a tudásunkra Magyarországon, és szeretné, ha egyszer hazatérnénk.

Ezt követően megkérte az embereket, hogy meséljenek az idejövetelükről, miért vannak itt. Egy lány elmesélte a kivándorlásról szóló történetét (magyarországi hotelből munka itteni hotelbe, itt jobban érzi magát, stb.). Aztán azt kérdezte Bajnai, hogy ki mennyire követi a magyar eseményeket és akár az itteni eseményeket. Én ekkor szóltam, hogy minden tekintetben képben vagyok (most már az angol dolgokat is egyre jobban figyelem, ezért is bosszant Cameronék egyre durvább retorikája), illetve mondtam, hogy én abszolút aktivista alapanyag vagyok, szóval rám számíthat 2014-ben (ezt a beszélgetés után megerősítettem neki).

Az esemény során Bajnai többször is elmondta, hogy örülne, ha tényleg nem végleg mennénk el az országból, bár látszott, hogy a többség nem szívesen menne haza. De hát ez van, Magyarország nem csak a politikusai miatt élhetetlen, a rossz politikusok inkább csak a tünetei egy nagyobb, rendszerszintű bajnak. Végül fotózkodás volt Bajnaival, és természetesen én is csináltattam képet, íme.

A rendezvény után feliratkoztam az Együtt 2014 aktivista-hálózatára, bár egyelőre megkeresést nem kaptam (és visszaigazolást sem), úgyhogy hamarosan telefonálok is majd nekik, csak hogy tudjam, tudnak rólam. Mindenesetre örülök, hogy 2014 tavaszára lesz programom, mégpedig egy kis magyar politizálás újra, ami olyannyira hiányzik.

Még egy dolog jutott eszembe így zárásként a Bajnais programmal kapcsolatban, és pedig az, hogy sajnos nem sikerült rokon lelkekkel beszélgetnem. Valahogy kicsit zárkózottabb voltam a szokásosnál, úgyhogy az ismerősi bázis bővítése nem sikerült. De hát ez van, majd legközelebb. Annyi érdekesség viszont volt, hogy beszéltem egy magyar egyetemista sráccal, aki itt tanul politológiát. Ő mondta, hogy az 500000-es kivándorlási statisztika igenis igaz, és hogy a magyar nagykövetség folyamatosan próbálja titkolni az egyre nagyobb kivándorlási hullámot. Szóval nagy a baj, ez már biztos.

A következő poszt egy új hobbimról fog szólni, azt követően pedig a munkahelyi előremenetelemben tapasztalt dilemmáról fogok írni.

Honvágy Angliában – amikor a tökéletes valójában “csak” jó

Szóval ismét régen írtam (4 hete), de a beígérteknek megfelelően a Londonban tapasztalt honvágyamról fogok írni.

Honvágy

A probléma először akkor jött elő, amikor Dublinban voltunk, és rá kellett jönnöm, hogy Dublinban nagyon sok tekintetben jobban élhetnénk (legalábbis akkor, ha ugyanúgy adva lenne a munkánk, mint itt Londonban). Ez most persze egy “mi lett volna, ha…” című gondolat, tehát reálisan nem értelmezhető, hiszen ki tudja, hogy Dublinban kaptam  volna-e 2 hónap alatt állást. Viszont ha minden ugyanúgy jól alakult volna, ahogy Londonban, akkor Dublin jobb választás lett volna.

Aztán a legutóbb említett decemberi magyarországi utunk is kicsit eltávolított Londontól. Hiszen ha jól éreztem magam Magyarországon, akkor biztosan élni sem lenne olyan rossz (járhatnék tüntetésekre, harcolhatnék Orbánék ellen, stb.). Szóval ezek miatt most kicsit nehezebb Londonban élni, hiszen nem érzem a korábban “rózsaszín ködként” érzett tökéletességet. Márpedig ami nem tökéletes, hanem “csak” jó, az nem fog örökké tartani, illetve az nem a lehető legjobb világ, amelyben élhetek. Persze lehet, hogy ha Dublinba költöznénk, és ott élnénk, lehet, hogy ott is úgy érezném, hogy van ennél elérhető tökéletesebb hely.

Persze ettől függetlenül London minden tekintetben az első választásom marad még évekig (megvárom, hogy 2015-ben hogy alakul az itteni választás, hátha nem Cameronék nyernek, és akkor a bevándorlás-ellenes retorika is alább hagy). Ettől függetlenül viszont a politikába is szeretném magam újra belevetni. Szerencsére pont holnap fog Bajnai Londonban fórumtalálkozót tartani az itteni magyaroknak. Természetesen ott leszek, és megnézem, el tudok-e indulni ezen a vonalon. Aztán hátha sikerül visszatévelyednem a politika irányába… ami ugyebár annyira hiányzik Magyarországról (tényleg hiányzik, nem ironizálok).

Szóval London ugyan varázsát elvesztette, de a hitem megmaradt abban, hogy itt jól fognak alakulni a dolgaim. A munkám pedig továbbra is ad annyi kihívást, hogy megérje maradni. Plusz hátha sikerül a politikai vonalat is újraindítanom… ez tényleg a napokban dől majd el.

A következőkben igyekszem majd a még januárban létrehozott általános információs részt bővíteni. Szeretném, ha minél több embernek tudnék segíteni a kivándorlásban, ezért is akarom azt a részt javítani.

Személyes történet egyelőre nem lesz új, mivel izgalmas dolgok nem történtek velem (leszámítva a most hétvégi párizsi rövid nyaralásunkat), ezért új poszt lesz, ha lesz miről mesélni.

Magyarország – 2 hét meglepő öröm

Nos, hát a lustaságom miatt továbbra is másfélhónapos lemaradásban vagyok (hiszen december végi eseményekről írok), de mivel a január elég csendes (unalmas) volt, ezért ez nem is baj. A korábban írtaknak megfelelően most a 2012-es karácsonyi magyar látogatásunkról fogok írni.

Szóval 7 hónap után mentünk újra Magyarországra, és nem meglepő módon rosszul kezdődtek a dolgok: 3 napos BKV jegyet akartunk venni, de sehol nem lehetett kapni, mert “hát már nem adnak újat, mert árváltozás lesz”. Ezen ott kínomban röhögtem, aztán vettünk inkább jegyet, és bementünk Kőbányától a belvárosba. Az első dolog, ami feltűnt az volt, hogy a leggyakoribb J-vel kezdődő rendszámokat felváltotta a K és L betű. Ebből tudtam, hogy eltelt valamennyi idő, hiszen a K és L betűk az újabb kocsikon vannak. Ezen kívül az is feltűnt, hogy nincs hidegebb, mint Londonban.

A 14 napos utunkat nem fogom részletezni, a lényeg, hogy Pesten és Debrecenben 5-5 napot, Nagyatádon pedig 3 napot töltöttünk. A MÁV meglepően jól szerepelt a decemberi hidegben, ugyanis a Debrecen-Nagyatád 450 km-es utat 8 óra alatt, mindenféle késés nélkül megtettük. A 14 nap alatt rengeteg emberrel találkoztam, gyakorlatilag semmi változásról nem hallottam (1-2 volt munkatársnőm terhes lett, más esetleg új munkahelyre ment, és ezzel ki is merült az érdekes hírek listája). Kicsit olyan érzésem volt, mintha tényleg megállt volna az idő – leszámítva a kocsik rendszámának változását. Debrecenben is egy centit sem haladt a 2-es villamos építése, mindenki ugyanazt csinálja, ugyanazt utálja, és ugyanúgy érzi magát. Szóval, again, semmi.

Viszont ami tényleg meglepett az az, hogy jól éreztem magam. Jó volt ismerős arcokat látni, jó volt az itteni fizetésemet ott elkölteni (4 napnyi keresetem kitartott 2 hétig), jó volt pár apró ajándékot venni magamnak, jó volt, hogy csak apró kellemetlenségek értek, és nem húztam fel magam rajta (egy kiállításon a biztonsági őr nem túl kedves hangon instruált engem, hogy merre menjek, illetve volt a fent említett BKV-s bénázás, de ezeket leszámítva minden rendben volt, még a hivatalokban is ügyintézéskor – szintén meglepő).
Őszintén szólva ez azért volt meglepő, mert amikor 2012 februárjában eldöntöttem, hogy Magyarországot elhagyom, nem gondoltam arra, hogy képes leszek racionális módon vizsgálni az országot, és kevésbé elfogultan, érzelemmentesen látni azt, hogy valahogy is, de működik ez az ország, és nem is annyira rossz, mint amennyire a politikusok bénázásán keresztül látszik.

Persze ne menjünk azért olyan messzire. Ez nem jelenti azt, hogy bármikor is szeretnék visszaköltözni Magyarországra. Ahhoz nem csak a felszínnek kell megváltoznia (ami egyébként nem változott meg, csak a két hét alatt inkább a jobb felével találkoztam annak), hanem a társadalom gyökerének, gondolkodásának, hozzáállásának. Az pedig tudjuk, hogy 2-3 generációt simán igénybe vesz. Kívülről én szívesen leszek ennek a változásnak a katalizátora, segítek erőforrással, pénzzel, akármivel, ha lehetőséget látok (és ha lesz is pénzem/erőforrásom a jövőben). De ez még a jövő zenéje. Egy biztos, London – a maga kellemetlenségeivel és hibáival is – még jó ideig fog Magyarországgal szemben előnyt élvezni. Ezt egy akármilyen magyarországi tartózkodás sem tudná megváltoztatni.

A következő poszt a Londonban való visszaérkezésről és a honvágyról fog szólni, mely utóbbi szintén meglepetésként ért. De erről majd máskor.

Költségarányos költségek – albérlet és más semmi

Na, hát akkor a tervezetteknek megfelelően egy kicsit írok még a költségeimről, illetve hogy miként is épül fel az itteni személyes pénzügyeim tervezése. Fontos, hogy ez az írás (az ezt megelőző költségekkel foglalkozóval ellentétben) csak a saját pénzügyi tervemről szól, tehát ha másnak más a keresete, mások a kiadásai, mások a prioritásai, stb., akkor ezek a számok mind mások lesznek neki.

Tehát átlagosan egy hónapban körülbelül 1085Ł-nyi költségem van, amely az alábbi részekből tevődik össze:

1. Albérlet = 500Ł
2. Internet + fűtés = 60Ł
3. Telefon-előfizetés = 25Ł
4. Buszbérlet + alkalmanként metró = 100Ł
5. Bevásárlás és gyorskaja = 225Ł
6. Egyéb költségek (ruhavásárlás, alkalmanként repülőjegy, szendvicssütő, játékok, stb.) = 175Ł

Mindez százalékos bontásban a következőképp néz ki:

1. Lakhatás, rezsi (internettel) = 51,5%
2. Kommunikáció = 2,5%
3. Utazás = 9%
4. Kaja = 21%
5. Egyéb = 16%

Ebből látszik igazán, hogy a lakhatás fix költsége az, ami leginkább megdobja a megélhetési költségeket. A jövőben mind a lakhatáson, mind az utazáson spórolni szeretnék (akár azzal, hogy máshova költözünk, akár azzal, hogy olcsóbb helyre költözünk). De tény, hogy ezen a két dolgon nagyon sokat lehet spórolni, és általában ez a két igény határozza meg azt, hogy valaki mennyit tud megtakarítani (meg persze a fizetése).

Legközelebb a magyarországi két hetünkről fogok írni, illetve arról, hogy milyen meglepetés ért (az, hogy kifejezetten jól éreztem magam).

Kiutazás – általános információk

Egy új, fontosabb ismereteket tartalmazó listát készítek, amelyek az alábbi információkat tartalmazza:

I. Ügyintézés
Amire mindenkinek szüksége van

II. Munkavállalás és alternatívái

1. Ha csak rövid időre jössz, kevés nyelvtudással
2. Ha hosszabb időre jössz a szolgáltató szektorba
3. Ha hosszabb időre jössz és más területen (IT, pénzügy, egyéb) akarsz dolgozni

Mindenki a számára releváns részben megtalálja a szükséges információkat.

(A lista jelenleg bővítés alatt)

Londoni metrósztrájk – a szakszervezetek ereje és hatása

Nos, időben kicsit ugrunk (de majd aztán visszakanyarodunk a következő posztban), ugyanis a magyarországi telelésből való hazaérkezésünkről írok most.

Szóval december 26-án repültünk vissza, és aznap – immár harmadik éve zsinórban – sztrájkoltak a metróvezetők. A sztrájk oka minden évben az, hogy nem kapnak elég extra pénzt a 26-i munkáért (3 munkanapnyi bért szeretnének aznapra). Szóval ezért mindig sztrájk van, és itt a sztrájktörvény abszolút a sztrájkolót védi, nincs “elégséges szolgáltatás”, és hasonló rejtett csapda a törvényben (megjegyzem, Magyarországon jelenleg alkotmányellenes módon korlátozva van a sztrájkjog, hiszen az “elégséges szolgáltatás” mértéke olyan magas, hogy nem éri meg miatta sztrájkolni). Szóval lényeg, ha sztárjk van, akkor nem jár semmi, pont.
Így mi természetesen rosszul jártunk, ugyanis a pár metrómegállónyi utunkat busszal kellett megtenni. Csak épp a buszok tele voltak a – sztrájk miatt -, így részben gyalog kellett megtennünk az 5 km-es hazautat. De hát ez van, ezt kell szeretni.
De miért is tudják megcsinálni mindezt a metrósok? Azért, mert az összes hagyományos szakszervezet (közlekedési dolgozók, tanárok, bányászok, orvosok, stb.) nagyon erős képviselettel rendelkezik. Tehát ez azt jelenti, hogy ha valamit el akarnak érni, és nem kapják meg (pl. fizetésemelés, munkaidő-kedvezmény, stb.), akkor komoly nyomást tudnak gyakorolni sztrájkon keresztül.

Az persze más kérdés, hogy a metróvezetők éves fizetése bruttó 45-50 ezer font körül van (átlagfizetés 1,7-1,9x-ese, mintha Magyarországon havi bruttó 450000 Ft-ot kapnának), szóval csak részben jogos a sztrájk útján kikényszerített (vagy “kizsarolt”) követelés. Én mégis azt mondom, hogy egy normális, demokratikus országban jó az, ha a munkavállalók tudnak sztrájk útján harcolni a plusz juttatásaikért. Oké, hogy ezzel én, mint mezei polgár nagyot szívok, mert cipelnem kell a csomagom, vagy nem érek be időben dolgozni, de igenis fontos az, hogy aki fontos infrastruktúrát működtet (lásd a kb. 3000 metróvezető 12 millió ember közlekedését szolgálja ki), azok igenis legyenek védve, megbecsülve, és akár túlkompenzálva is.
Tehát a sztrájk így működik egy fejlett országban, és biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő években még sok ilyennel fogok találkozni.

 

Felhívás

Dublin – ha ide költözhetnék

Nos, akkor mesélek egy kicsit Dublinról. A hosszú hétvégés odautazásunk apropója az volt, hogy egy volt munkatársnőm (aki jó barátom lett) ott dolgozik immár 1,5 éve. Egyébként ő is inspirációként szolgált a kivándorláshoz, úgyhogy örülök, hogy segített. Szóval lényeg, hogy őt látogattuk meg.

Dublin innen 80 percnyi repülőútra van, szóval elég közelinek számít. Maga a város nagyon kellemes volt, egyáltalán nem volt olyan zsúfolt, mint London, az emberek nagyon segítőkészek voltak, és tényleg nagyon jó volt ott 4 napot pihenni. Emellett azt is megállapítottuk, hogy sokkal olcsóbb, mint London.
Többször is írtam már, hogy Londonnal kapcsolatban a fő fenntartásom az, hogy nagyon drága a lakhatás. Tehát ha az ember akar egy normális lakásban lakni egy nem túl külvárosi helyen, akkor 1200-1300 Ł-ot is ki kell fizetni egy jó 1,5 szobás lakásért. Ezzel szemben Dublinban max. 1000 €-ért (majdnem 50%-kal olcsóbban) lehet kapni hasonló minőségű és kevésbé zsúfolt lakást. Szóval ezzel már rengeteget lehetne spórolni.

Ráadásul munka szempontjából – főleg IT-s területen – nincsenek különbségek, sem fizetéseben, sem lehetőségben (bár talán Londonban a tapasztalatot igénylő helyekből több van), tehát sokkal több pénzt meg lehet spórolni hosszabb távon. De tény, hogy ha most újra választhatnék, akkor lehet, hogy London helyett Dublint választanám. Tényleg egy kényelmesebb, szebb, élhetőbb, és kedvesebb város benyomását keltette. Most pedig jöjjön pár kép az utazásról.

 

   
   

A kiszállítók és a bankok – folytatás

A telefonvásárlás szerencsétlenségét még kicsit ecsetelném tovább, pontosabban megemlíteném az angol posta (és privát kiszállítók), illetve az angol bankok nem éppen pozitív gyakorlatát.

1. RoyalMail, UKMail, Yodel
Az első ezek közül az angol posta, akiknek csupán az a szokása, hogy nem hagynak értesítőt arról, ha csomagot hoznak, és nem tudják azt átadni. A fő probléma az, hogy jelenleg ahol lakunk, a postás nem tud bejönni az épületbe (mivel nincs kapucsengő), így minden levélnél nagyobb csomagért az 1 km-re lévő depoba kell mennünk. Ha be tudna jutni a postás, akkor is megtörténhetne az, hogy vagy szomszédnál hagyja a csomagot (ami nem éppen a legbiztonságosabb, bár ez inkább az épületünkben lakók fluktuációja miatt van így, más környéken ez teljesen oké), vagy az ajtó melletti kis boxba teszi be (vagy egyszerűen az ajtó elé teszi).
A UKMail és a Yodel – két privát kiszállító – is hasonló módon jár el, azzal a különbséggel, hogy ők minél több csomagot próbálnak kikézbesíteni, hiszen raktáron tartani azokat pénzbe kerül, ők pedig – mivel nem állami szervek – a profitra hajtanak. Így hát az nem jó, ha fizetni kell a csomagok tárolásáért. Ezért mind a Yodel, mind a UKMail hajlamos a csomagokat nem biztonságos helyen hagyni (ahogy az az én telefonommal is történt), vagy családi házak esetében egyszerűen csak átdobni a csomagot a kerítésen (ahogy azt a Yodel tette az előző posztban linkelt videóban). Fontos még azt is megjegyezni, hogy évente több tízmillió csomagot kezelnek ezek a privát cégek, ezért nem csoda, hogy rengeteg hibát vétenek, hiszen hatalmas hálózatot kell működtetniük. (Arányaiban hatszorannyi vásárló van Angliában, mint Magyarországon, ráadásul itt sokkal több ember rendel házhoz dolgokat, szóval ez az arány inkább 12-15-szörös).

2. Credit check, credit history, és ami ezek mögött van
Szóval képzeljük el azt, hogy bemegyünk egy magyar bankba, és mondjuk lakáshitelt akarunk felvenni. Ez ugyebár úgy néz ki, hogy kitölt az ember egy csomó papírt, megadja az ingatlan adatait, annak megbecsülik az értékét, megnézik, hogy az illető BAR/KHR listás-e, aztán megadja a jövedelmi helyzetét, kiszámolják, hogy mennyire hitelképes, és slussz, vagy van hitel, vagy nincs.

Ezzel szemben az angolok egy credit rating/score nevezetű dolgot használnak, ami privát cégek által egy előzetes hitelképességi becslést ad az emberről. Ennek mértéke attól függ, hogy az embernek volt-e hitele korábban, és ha igen, azt jól fizette-e, mennyivel csúszott túl, stb. Ez a credit score az, amely meghatározza, mennyire jó adós valaki. A vicc ebben az, hogy ha valakinek még sosem volt hitele, akkor ezt nem tudják mérni, így ezeknek az embereknek nem is szívesen adnak nagyösszegű hitelt. Például ha valaki lakáshitelt akarna, és ez az első hitele, akkor nagy eséllyel fogják azt mondani neki, hogy a credit score-ja alacsony vagy nulla, mivel még nem volt hitele. Ezért ezeknek az embereknek azt ajánlják, hogy vegyen fel kis összegű hitelt (vagy például váltson ki hitelkártyát), és azt fizesse pontosan. Így évek alatt felépít egy credit history-t, amely aztán megfelelő credit score-t ad egy nagyobb hitelhez is. Például ha én 6 év múlva lakást akarnék venni, akkor érdemes már előtte 2-3 évvel elkezdenem építeni a a credit historymat, hogy az aztán jó legyen.

A másik érdekesség, hogy a credit score-t nagyban befolyásolja az ember lakcímeinek száma. Tehát aki sokat költözködik (gyakrabban, mint évente), az nem számít megbízhatónak. Ezt őszintén szólva nem értem, ugyanis pont hogy az angol egy mobilis társadalom.
A címekhez még annyit, hogy nekem is meggyűlt a bajom a telefonos adminisztrátorok trehányságával, ugyanis emiatt volt duplikálva (és rosszul rögzítve) a címem. De most már minden rendben van.

Szóval lényeg, hogy aki rendel valami nagyobb értékű dolgot Angliában vagy hitelt akar felvenni, az kösse fel a gatyáját, mert jöhetnek ám nem vár meglepetések.

A következő post Dublinról fog szólni, és arról, hogy mennyire szeretnék egyszer majd ott élni. 🙂

Telefonvásárlás – 3 hét szenvedés

Szóval, igazából ez egy három részes történet lenne, de megpróbálom valahogy összefoglalni rövidebben.

1. Fruzsi telefonvásárlása:

Fruzsi először egy olcsóbb Blackberryt szeretett volna, de aztán kiszámoltuk, hogy egy iPhone 4S-t is vehet, ugyanis az alig kerül többe, mint a Blackberry (egy külön történetet megérne, hogy milyen olcsók az előfizetéses telefonok). Szóval a T-Mobilenál volt a legolcsóbb a telefon 2 éves előfizetéssel. Fruzsi meg is rendelte.
Itt meg kell jegyeznem, hogy a telefon-előfizetéseknek két előfeltétele van: 1. Három éves angliai address history 2. Credit check (ahol megnézik, hogy van-e adóssága az embernek, fizeti-e a hiteleit, stb… ez is megérne egy külön postot). Lényeg, hogy Fruzsinak szerencséje volt, ugyanis a T-Mobilenál az ember megadhatja, hogy külföldi címe volt (ezért nem kell 3 éves címlista). Szóval megrendelte a telefont, de aztán felhívták, hogy nem ment át a tranzakció, ugyanis nem egyezett a kiszállítási cím azzal, ami a bankkártyájához volt megadva. Fru felhívta a bankot, megváltoztatta a címét, majd felhívta a T-Mobilet, ahol már átment a tranzakció. Azt mondták, hogy 2 nap, és jön a telefonja.

Eltelt 4 nap, és semmi. Felhívta a T-Mobilet, ahol mondták, hogy már ki kellett volna érkeznie, megadták neki a kiszállítók adatait (Royal Mail). Fruzsi felhívta őket (25 percet tartva a telefont) és megtudta, hogy már kétszer megpróbálták kiszállítani a telefont, de erről nem hagytak értesítőt. Mindegy, végül elment a 10 km-re lévő raktárba, és átvette személyesen a telefont. Szóval szép kis kalandja volt vele.

Most jön az én – két részes – kálváriám.

2. Telefonrendelés – kell a 3 évnyi lakcímtörténet

Szóval én nem akartam a T-Mobiletól rendelni, ugyanis náluk drágább volt a telefon, amit akartam. Ezért kerestem más szolgáltatókat. Próbáltam 2-3 helyen is telefont venni, de mindannyiszor visszautasította a rendszer, ugyanis nem mentem át a credit check-ken. Ezért bementem a bankba, és megkérdeztem, hogy ez miért lehetséges. Ott mondták, hogy azért, mert a címeim nem stimmelnek (duplikálva jelentek meg az eddigi angol lakcímeim). Ezt sikerült kijavítani (ezt sem elsőre, ugyanis a banki ügyintéző és a telefonos ügyintéző is elrontotta az adatok javítását), majd még egy új számlát is nyitott nekem a második ügyintéző. Mindegy, megpróbáltam immár a jó címmel rendelni telefont – ismét sikertelenül. Kiderült ugyanis, hogy mindenképp kell 3 évnyi itt tartózkodás ahhoz, hogy sikeresen átmenjek a credit checkken (amelynek egyik része a cím ellenőrzése, a másik pedig a hitelképességé). Végül aztán szerencsémre a TalkTalk telefon- és internetszolgáltatónál volt mobilcsomag is, és egész olcsón adták a telefont, amit akartam. Mivel netre már előfizettem náluk, ezért rendelhettem náluk mobilt is.

Szóval egy hét alatt ezt megoldottam, jött a nagyobb kálvária, a telefon megkapása:

3. Elvesztett (ellopott?) telefon, majd pótlás

Szóval október végén megrendeltem a telefont, amelyet november 1-re kellett volna kiszállítaniuk. Ez megis történt 1-jén, csak épp én azt a telefont nem kaptam meg. A kiszállítócég (nevük Yodel, és egy elég érdekes riport van itt róluk: http://www.bbc.co.uk/blogs/watchdog/2012/03/yodel.html) online ügyfélszolgálatára írtam (szerencsére az mindig elérhető volt, így arra nem kellett költenem, hogy telefonáljak nekik), ahol mondták, hogy kivizsgálják majd, hova tűnhetett a telefon, mert hogy bizony kiszállították.

A szomszédokat is megkérdeztem, hogy nem vett-e valaki át valamit (ugyanis itt szokás, hogy a szomszédnak adnak oda valamit, aztán az neked – ugyebár van bizalom), de mindenki nemmel válaszolt. Szóltam a telefonszolgáltatónak is, hogy elveszett a telefon, letiltattam a SIM kártyát is, ők pedig mondták, hogy akkor megpróbálják megtalálni. Írtam a rendőrségnek online bejelentést is, hogy esetleg ellophatták a telefont, ugyanis a következő nap a szomszédokat kérdezve az egyik lány mondta, hogy látott egy csomagot a lépcsőházban hagyva, ami eltűnt addigra, mire én pár órával később hazajöttem. Szóval esélyes volt, hogy valaki ellopta a telefont.

Végül 1,5 hét és 4 telefonhívás után (összesen 1,5 órát telefonálva) elértem, hogy a telefontársaság elveszettnek tekintse az első telefont, és küldjön egy másikat. A kiszállítócégnél semmit nem tudtam elérni, ők folyamatosan csak a telefon eladójához irányítottak. Végül 2 hét múlva megkaptam az új telefont, igaz, az nem működött, mert nem voltak jók rajta a beállítások, és magamtól kellett beállítani (ugyanis a telefoncég technikai ügyfélszolgáltata nem tudott segíteni, semmi hasznosat nem mondtak). Végül öröm az ürömben, hogy kaptam 20Ł jóváírást arra az időszakra, amikor nem tudtam használni az előfizetésem. De arra a három hétre nem szívesen emlékszem.

A szünet és okai

Nos, bő két hónap után ismét írok, mégpedig arról, hogy miért nem írtam. Igazából ennek több oka is van:

1. Novemberben történt pár kellemetlen esemény, amelyeket nem akartam még leírni, akartam, hogy kicsit időben távolabb szemlélhessem őket.

2. A munkám az átlagnál jobban leterhelt novemberben, és december elején, ezért kevésbé volt kedvem írni (ha már a munkahelyen is 8 órában szöveggel dolgozom)

3. Utaztunk mind Dublinba, mind Magyarországra az elmúlt 6 hétben, és az ott ért élmények miatt kicsit máshogy tekintek Londonra (főleg a dublini pozitív tapasztalataim miatt).

Viszont úgy döntöttem, hogy mindezeket az érzéseket jobb, ha papírra is vetem, úgyhogy a következő hetekben afféle retrospektív november-decemberi történetmesélést tervezek.

Tehát a témák:

1. Egy telefon-előfizetés kálváriája
2. Az angol kiszállítócégek és a posta bakijai
3. Dublin, ahol bármikor szívesen laknék
4. Költségarányos költségek (ez afféle folytatás a korábbi fizetésarányos költségeket firtató posztomnak, lásd itt)
5. A londoni metrósztrájk és az angol szakszervezetek
6. Magyarország – 2 hét pihenés
7. Honvágy és okai

Lehetséges, hogy ez a 7 téma még bővülni fog, de az elmúlt 8-9 hét nagyjából erről szólt.